Ötvenhat őszén megelégeltek valamit. Ez a valami régóta gyűrődött, míg végül felgyülemlett és robbant. A magyar nép egy igen bátor nép volt már akkor is. Ugyanis megelégelte Rákosi Mátyás kommunista diktatúráját, a szovjet katonai megszállást, az ÁVH teljhatalmát, a koncepciós pereket, a sajtó-, és szólásszabadság sárba tiprását, a nemzeti jelképeink lecserélését az erőszakos államosításokat, a nyomort és a földek elvételét.
Vágyott a lakkosság a szabadságára és arra, hogy szabadon tudjon boldogulni, gazdálkodni, kereskedni vagy épp külföldre utazni, amikor csak szeretne. A magyarok le akarták rázni magukról az állandó rettegést, amit az országunkat megszálló szovjet csapatok nagy támogatásával tartott fent Rákos Mátyás és társai.
Elsőként az egyetemisták és a fiatalok léptek: megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége
Az egyetemisták a lengyelek küzdelme melletti szolidaritás kifejezéseként október 23-ra tüntetést szerveztek a budai Bem József térre, ahol az 1848/49-es események lengyel származású hősének szobra áll.
A tüntetés a Petőfi szobornál folytatódott, ahol Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti dalt. Innentől az események spontán módon folytatódtak és alakultak forradalommá…
A fiatalok valahogy most másak, mint akkor lehettek. Meg van-e a mai fiatalokban a tenni akarás vajon a hazáért, a jövőért, a függetlenségért?
Ki állna ki az országért, ha ki kellene? Akkor volt merészségük kiállni és küzdeni az igazukért, ma ezt ki tenné meg? Ki kezdeményezne, ha eljönne egy olyan idő? Te lennél elég bátor!?
„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”