Fekete ruha, koporsó vagy urna, gyászmenet, kopogó föld hangja, koszorúk, sírcsokrok. Komor arcok, könnyek. A mi kultúránkban ezek a megszokott képsorok, amikor a temetésre gondolunk. Nálunk a halottakat elföldelik, vagy hamvasztják, egy szertartás keretein belül, azután pedig a földbe kerülnek. Azonban a világ más pontjain nem így történik, megdöbbentő, furcsa példákat szedtem nektek össze.
Hallstatt
A temetés maga a nyugaton megszokott módon, a koporsó földbehelyezésével történik, ám mivel kicsi a temető és nem tud hova terjeszkedni a meredek hegyoldalban, ezért tízévente kiássák a koporsókat, elégetik a maradványokat, kivéve a koponyát. Azt megtartják, kifőzik, megfestik és ráírják az elhunyt nevét, majd ezeket a templom melletti sziklába vájt Csontházban helyezik el, a kereszt köré.
Indonézia egyes szigetein úgy tartja a szokás, hogy az eltávozott addig otthon marad, amíg a temetést meg nem szervezték. Ez gyakran hosszú napokig is eltarthat, addig azonban az elhunyt családja körében marad, asztalhoz ültetik, ételt tesznek elé, és úgy tekintenek rá, mint egy élő betegre. A temetés nagyon látványos és költséges, sok éven keresztül tudják csak visszafizetni. A szertartáson a résztvevők táncolnak, énekelnek és bivalyokat áldoznak fel, hogy azok elvigyék a halott ember lelkét a mennybe.
Egy aprócska, kis lélekszámú indonéziai faluban még ennél is elképesztőbb módját választják a gyásznak és a temetkezésnek. A halottakat ugyanis szó szerint kiássák minden harmadik évben, majd beöltöztetik őket.
Hátborzongató, ahogy ezeket a testeket Tana Toraja lakói rendre előszedik a földből, csak azért, hogy aztán hétköznapi viseletekbe öltöztessék őket, és időnként beszélgessenek velük.
Az egész szertartásnak és népszokásnak az a célja, hogy a család háromévente újra együtt legyen.
Ez még nem minden. A bűzlő, és erősen oszló tetemeket sokszor megborotválják, a hajukat körbenyírják, mintha még élő személyek lennének. Olyan gondoskodó törődéssel bánnak velük, mint az élő társaikkal.
Így emlékeznek meg róluk a Ma’nene rituálé folyamán, ami a tetemek megtisztításának ünnepeként él a piciny faluban.
Ilyenkor még az sem ritka, hogy a faluiban körbehordozzák ezeket az elhunyt testeket, hogy mások is lássák őket.
Általában a háromévente rájuk adott új ruhákban temetik őket vissza, és így a rövid találkozások alkalmával biztosítják azt, hogy az erős kötelék megmaradjon.
A halál sem választhatja el őket egymástól, és ugyan csak egy egyre rothadó testben térnek vissza még élő szeretteik közé, ez a falu lakóinak nagyon sokat jelent.
Papua Új-Guinea Menyama régiójában az elmúlt pár száz évben az Anga törzs érdekes formáját alkalmazza a mumifikálásnak, amely a hús lefüstölést jelenti a testről. A füstölés előtt a belső szerveket összegyűjtik, és bedörzsölik a rokonok bőrébe. Az Anga emberek úgy gondolják, így adják át a holt erejét az élőknek (a maradékot pedig felhasználják sütőolajnak). A füstölés után kiteszik a holtakat a sziklák szélére, hogy ránézhessenek a falura és védelmezhessék a magasból.
A Sokushinbutsu, azaz az önmumifikálás gyakorlata japán buddhistáktól ered, akik a 11. és 19. század között gyakorolták ezt a különleges rítust. Ekkor a szerzetes eltávolította az összes zsírt a szervezetéből. Ez körülbelül 3000 nappal a halál előtt kezdődött egy szigorú diétával, amely fenyőtűre, mazsolára és magvakra korlátozódott. Amikor ezzel készen lettek, akkor a múmia belépett a kőszobába, meditált és lassan teljesen nullára csökkentette a folyadékbevitelét, amitől a szervek is összementek. A szerzetesek meditáció közben haltak meg, miközben a testük magától mumifikálódott.
A totemoszlopok az indiánoknál voltak megfigyelhetőek, de többet is jelentettek, mint szép dekorációt. A haidáknál például a holtakat annyira picire törték össze, hogy belefértek egy kis dobozba, amelyeket aztán a totemekre helyeztek és kitették a családtagok otthona elé, hogy elűzzék vele az ártó szellemeket.
Ezt a nagyon modern temetkezési szokást a mai Los Angelesben lehet megfigyelni. Úgy fest, hogy az embereknek jobb dolguk is van, mint egy templomban ülni, épp ezért van olyan temetés, ahol leróhatod a kegyeletedet a kocsid üléséről. Ezek a temetések sokszor golyóálló üveg mögött történnek, és nagyon népszerűek lettek bandatagok között a nyolcvanas években.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.